Egyéb
A Hímzések Eredete
jan
Forrás: Wikipédia
Történet
A hímzés eredete a ruhadarabok részeinek összeállítására vezethető vissza. Ezt nevezik varráshímnek is. A másik fajta hímzést a szövésből származtatják, aminek lényege, hogy a szőttes mintarészét egy hosszabb, kb. arasznyi vastűvel felszedték (ún. szedettes).
Ókor
A hímzést régészeti leletek alapján már az ókorban is művelték a Föld minden részén. A sírleletekben talált tűk finomsága enged arra következtetni, hogy a hímzés elterjedt lehetett abban az időben már Egyiptomban, Mezopotámiában és Kínában. Római feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a szálszámolásos, laposöltéses és rátétes hímzésmódok ismertek voltak. Ezeket gyűjtőnéven opus barbaricumnak nevezték, ami arra utal, hogy a hímzés őshazája Ázsiában lehetett.[2]
Középkor
Az Európában fennmaradt legrégibb hímzések a 11-12. században keletkeztek. Ezek kultikus rendeltetésű darabok: koronázási palástok, miseruhák, koporsótakarók. Valamennyi a bizánci kultúra jegyeit viseli magán. Legtöbbször bíborszínű selyem alapanyagon arany- és selyemszállal, laposöltéssel hímeztek. Az aranyszálat gyakran zsinórszerűen vezették, szakaszosan leöltötték, s ez szintén a díszítmény része volt. Ebből a korból való a bayeux-i faliszőnyeg is, amely fél méter széles és több mint 68 m hosszú. (Hódító Vilmos Anglia feletti győzelmét ábrázolták rajta 58 jelenetben).Hímzés, 1660körül, Flandria
A kora középkorban nagy divat volt az arany- és ezüsthímzés, amit a hímzőszál anyaga után neveztek el. A 13-14. századi román és gótikus stílusú hímzéseken gyakori a bibliai jelenetek ábrázolása. Ekkor kezd terjedni a selyemszál, mivel így több színárnyalattal tudtak dolgozni. Szintén ebben az időszakban jelenik meg a Távol-Keletről érkezett tűfestés. A reneszánsz idején a hímzésben használt színek erősebbeké válnak, erős színkontrasztokkal határozott körvonalakat alakítanak ki. Mozgalmas mintákat, gazdag növényornamentikát, gyakran groteszk állatelemes kompozíciókat készítenek. Mindez összefügg a hímzett díszítmények iránti világias igények megjelenésével.
Ekkor jönnek létre az első hímzéssel foglalkozó céhek, mint pl.: Párizs, 13. század, Köln, 1525, Milánó, 1584.Az erdélyi népviseletek erős reneszánsz hatást mutatnak, mint ez a barcasági csángó leánying hímzése is.Erdélyi díszpárnaHímzett erdélyi párna
A középkor végén, a barokk idején egyre gyakoribb, hogy festők tervezik a hímzésmintákat, így elsősorban az a hímzéstechnika (gobelin, tűfestés) fejlődik, ami alkalmas ezek megjelenítésére. Ebben a korban a különböző rendeltetésű papi palástokat szinte teljes felületükön ellepik az erősen domborított arany és selyemhímzések. A világi ruházatokon terjed a gyöngyrátétes hímzés és az aranyflitter. A rokokó hímzett kelmék díszítése szórt virágcsokrok, kígyózó szalagmotívumok. Ekkor jelennek meg a kétoldalán hímzéssel díszített egyházi ruhák és az apró gobelinöltésekkel kivarrt bútorkárpitok. A későbbi korstílusokban egyszínű vagy alig színezett, jelentéktelen szegélydíszek kivitelezésében él ez a típusú hímzéstechnika tovább.
Az úri hímzés (arany- és ezüsthímzés) mellett érintetlenül maradt a népi hímzés. Annak hagyományos formái, és ami a legfontosabb archaikus motívumkincse. Az keresztszemes hímzéseken megjelenő ősi motívumok (életfa, csudaszarvas tulipános, gránátalmás motívumok stb.) az északi sarkkörtől a közép-ázsiai sztyeppékig szinte változatlan formában maradtak fenn, ahogy ezt a 19. század végén elkezdett gyűjtő munkák alapján összegyűjtött anyag mutatja.[3][4]
Újkor
A népi hímzés fejlődése az ipari forradalom után kezdődött igazán. Magyarországon is a 18. században kezd terjedni a hímzés. A terjedést kívánta elősegíteni, hogy Mária Terézia „az 1772-es Ratio Educationisban a kötelező tantárgyak közé sorolta, majd az 1806. évi királyi rendelet is kötelezővé tette az oktatását a főrendiek leányiskolái számára.”[5] A gyakorlatban kötelező tantárgyként a felső-népiskolákban 1868-ban, a polgári iskolákban 1869-ben, a népiskolákban pedig 1905-ben vezették be a hímzés oktatását a kézimunka tárgy körében. A hímzéssel díszített népi tárgyak legszebbjei a menyasszonyi kelengyék darabjai. Ez nem véletlen, hiszen még a 20. század utolsó harmadában a hagyományőrző falvakban a kelengyét közszemlére tették esküvő alkalmából („Viszik a menyasszony ágyát!”). Így különösen gazdag hímzés került a felvetett ágyra helyezett lepedőkre, a párnák rövidebb oldalélére varrt úgynevezett csúpokra, a derékaljak, szalmazsákok kilátszó végére, a lakás mennyezetgerendái alá rögzített tároló rudat takaró rúdravalókra, a falakat díszítő törülközőkre, keszkenőkre, függönyökre, abroszokra, falvédőkre. A lakástextileken kívül a ruhadarabok kopásnak kitett részeit is díszítették hímzéssel. Ezért kerültek a hímzések az ingek, blúzok nyakára, kézelőire, összezáruló részeire, a vállakra, vagy az ingujj külső összevarrásának vonalára; a szoknyák, kötények, bőgatyák alsó szélére, valamint a ráncolt részek rögzítésére; a fejkendők, főkötők széleinek kiemelésére.
Jelen kor
Napjainkban újra erőre kapott a hímzés. A 20. század jellemzően dísztárgyait borító hímzett motívumok, a párnákról, falvédőkről, és terítőkről átkerültek napjaink használati tárgyaira. Nagymamáink még díszítettek vele, mi már hordjuk őket. A jelen embere és főként a fiatal generáció nehezen értelmezi az ornamentikától zsúfolt felületeket. Ellenben trendinek (divatosnak) találja az egyszerű háttéren önmagában megjelenő motívumokat. Ezzel mintegy kiemeli a kiválasztott motívum jelentőségét, azonosul vele. A pólón, vagy tornacipőn megjelenő hímzés, díszít, és felvállalásával önazonosságot ad.
A hímzés mint jel, visszakapta értelmét és értékét. A jelen korban újra a kommunikáció eszköze lett, de ma már nem tájegységekre vonatkozó azonosságot, hanem tágabb, nemzeti és generációs összetartozást jelöl. Így, a használat által teszi élővé a hagyományt a társadalom, és így változtatja saját képére az adott kor. A múzeum és az utca harca örök, a hagyományőrzés, és a hagyomány életben tartása egymás ellensége, és bajtársa.
A hímzés csoportosítása
A hímzés csoportosítása többféle szempont szerint lehetséges.[6]
Társadalmi csoportok szerint
19. századi úri hímzéses terítő sarokdíszeSzűcshímzésKalotaszegi nagyírásosAranyhímzés
A készítő, illetve használó társadalmi hovatartozása alapján:
Az úri hímzés: jellegzetesen magyar hímzésfélét értünk alatta, mely a nyugat európai és a török hímzéskultúra hatására alakult ki a reneszánsz kori Magyarországon. Anyaga drága vászon (patyolat, gyolcs, brokát, bársony stb.), melyet leggyakrabban selyem vagy fémszállal hímeznek ki. Díszítményei, szerkezete és öltéstechnikája is különbözik a népi hímzéstől, habár az utóbbira nagy hatással volt. Mint neve is mutatja főleg a tehetősebb emberek tulajdonát képezte. De viszonylag sok maradt fenn az egyházak birtokában is, ahová adományként kerültek. Jellegzetesen mesteremberekkel varratták.
A népi hímzés: gazdagsága, sokfélesége megnehezíti az általános jellemzését, de a különböző tájegységeken belül is megkülönböztethetünk szűcshímzéseket és vászonhímzéseket, szabadrajzú és szálszámolásos hímzéseket. Gyakran régi technikákat őriztek meg, vagy fejlesztettek tovább. Egyik jellegzetessége, hogy a mintákat soha nem szolgaian másolták, hanem mindig változtattak rajta, ezért annyira gazdag a mintakincse. Hímzéséről híres tájegységek: Kalotaszeg, Kalocsa, Torockó stb.. Gyakran mindenki magának varrta, de előfordultak erre szakosodott mesteremberek is. A szűcshímzés kisiparosok munkája.
Készítés módja
A kivitelezés szerint a hímzés lehet kézi vagy gépi. A kézi hímzés időigényes, éppen ezért sokkal értékesebb, mint a gépi. A gépi hímzés a 20. században, a varrógép elterjedésével honosodott meg szerte a világon.
A hímzés az alapanyag szálaihoz való viszonya alapján készülhet
- az alapanyagra felvitt rajz(előnyomott v. szabad) alapján vagy
- az alapanyag szálainak számolásával történő hímzéssel (pl. keresztszemes hímzés, gobelin).
Felhasznált alapanyag, hímzőfonal és mintaelhelyezés
A hímzés a felhasznált alapanyagát tekintve készülhet
eredetű alapanyagon.
A magyar népművészetben a növényi alapanyagra elsősorban a nők hímeztek, ezért női hímzésnek is nevezik; míg az állati alapanyagra mesteremberek (tehát férfiak) hímeztek, s így férfihímzésnek is nevezik (ilyen például a szűcshímzés, másként szűrhímzés).
Ismeretes még alapanyagként a selyem, amely állati eredetű alapanyag. A selyem, mint hímzési alapanyag közismerten kedvelt volt az ókorban, a középkorban a vezető patríciusi illetve főúri körökben. A selyemre történő hímzés igen elterjedt volt a távolkeleten (pl. Kína, Japán), valamint Európa egyes országaiban is.
A fonal anyaga szerint meg lehet különböztetni pamut, gyapjú, selyem és fémfonalas (pl. arany-, ezüsthímzés) hímzést. Az inkáknál például emberi hajat is használtak hímzéshez.
A díszítmény színe alapján lehet a hímzés
- fehér (teljes egészében fehér színű fonallal kivarrt minta),
- színes (egyszínű, többszínű).
A hímzést elhelyezhetjük az alapanyag
- közepén;
- szélén (ezt szélhímzésnek is nevezik);
- előző kettő kombinációjaként;
- teljes felületén szórtan illetve
- teljes felületét befedve.
